Miről emlékezetes November elseje az orosz emberek számára? Ne feledjük, határainkon túl "náluk" Halloween, ami "nálunk nem ünnep. Azonban a katolikus Mindenszentek Ünnepét az Emlékezés Napja követi. Szintén nem hasonlít a miénkre, nálunk Ősök Szombatjait tartunk (Húshagyó Szombat, Szent Háromság Szombatja, valamint a Nagy Böjt második, harmadik és negyedik szombatja)... De pontosan ezen a napon, Európában, a katolikus országokban , saját szeretteikkel együtt a hívők megemlékeznek a mieinkről is.

Európában az Emlékezés Napja (Mindenszentek napja)-  munkaszüneti nap. Sok országban  ünnepélyesen megkoszorúzzák a háborús emlékműveket. Politikára gondolni ezen a napon - valahogy nem esik jól.

Az Orosz Egyház templomi naptárában kilenc emlék nap szerepel, amelyek közül kettőt a halott katonáknak szentelnek .

A katolikusoknál egyetlen ilyen nap van, ezért olyan fontos. Még más, nem-katolikus templomok tagjainak és az ateistáknak is úgy hiszem,  kényelmetlen, hogy ne menjenek aznap rokonaik sírjaihoz és ne gyújtsanak mécsest: hagyomány, amelyet sokan már gyermekkorukban megtanultak, mindig is így volt.

Korán reggeltől már mindenki a temetőbe megy, rendet tesznek, virágokat és gyertyákat visznek.  Enni és halotti tort tartani ezen a napon nem illik a temetőben, de a " lélek fényeit " , amelyet meggyújtott gyertya vagy mécses jelképez, mindenütt meggyújtják, így az Emlékezés Napjára a temető sírjai áramló fény folyammá változnak. Égő gyertyákat állítanak a házak ablakaiba is.

Mindenkire megemlékeznek - így a mi szovjet katonáinkra is, akik Európában haltak meg és lettek eltemetve. Az Első Világháború idejéből és jóval korábbról is találunk itt sírokat. Számomra a legmeghatóbb - mécsesek a Második Világháborús emlékműveken.

Az 1941 - 45 ös évszámok, és az orosz "Dicsőség a hősöknek" felirata a szovjet időkből maradt meg, az Emlékezés Napján mécses özön fénye világítja meg azokat.

Ezen a képen a kaposvári Szovjet Katonai Temető látható. Sajnos kevés hasonló fotó van. Lehetséges, egyszerűen nem illő személyest, intim dolgot fényképezni, nálunk is kevesen fényképezik közelről a Megváltó Krisztus orcáját a kereszten. Ez valószínüleg szavak nélkül is igazolja azt a tényt, mindenütt élnek emberek, akik a másikhoz " normálisan " viszonyulnak.

Sokan olvastak "rémtörténeteket" a szovjet Emlékművek lerombolásáról Magyarországon, Lengyelországban, Bulgáriában. És annak, aki tudja, mi is történik valójában, tilos nem kiállni a helyi lakosok mellett. A Szovjet Emlékművek többségében politikai okokból motivált lebontása mellett keveset beszélnek a hétköznapi polgárok, átlag emberek hozzáállásáról, akiket nem fűt személyes ádáz gyűlölet a szovjet katonákkal szemben.

Egy lengyelországi internetes fórumon, a virágokkal és mécsesekkel borított szovjet Emlékmű fényképe alá valaki ezt a megjegyzést írta: ez, állítólag kizárólag politikai okokból van - azt mondták, barátkozzunk Oroszországgal, és a politikai korrektség jegyében állítják a mécseseket és a virágokat.

Azonban ezek a gondolatok messze járnak a valóságtól.

Hivatalos megemlékezések ezen a napon is folynak. Például Budapesten, a Magyar Honvédség tisztviselői minden ország emlékművét megkoszorúzták, függetlenül azoktól a hadi eseményektől, melyekben életüket vesztették. Mindez nem udvariasságból történik minden olyan állam előtt, melynek katonái valamikor magyar földre léptek. Egyszerűen ezen a napon arra emlékeznek , hogy - ők mindnyájan, keresztények és az összes ember - egyikük sem képes már változtatni a történteken. Őszintén, tegyék a kezüket a szívükre , hány embert érdekel még annyira ez a történet?

Hadd emlékeztessem Önöket, hogy Magyarország  Hitler oldalán harcolt. A 1oo ooo fős Második Magyar Hadsereget a szovjet csapatok Voronyezs közelében megsemmisítették. Aztán a szovjet csapatok bevették Budapestet. Tíz évvel később, 1956 -ban, fegyveres felkelés tört ki a szovjet rezsim ellen, az oroszokat formálisan kifüstölték és fellógatták a magyarok, majd az oroszok, mikor sorra került, tankokat vetettek be a magyarok ellen...199O-ben a szovjet csapatok végleg kivonultak, és a magyarok hozzá láttak a katonai emlékművek átfogó lebontásának.

Sok túlélő elutasítóan viszonyul ehhez:

" 77. ik évét taposó asszony vagyok. Családunkban 1945 -ben estek a háború áldozatául 18, 22 és 24 éves bátyáim, Édesanyám nem bírta elviselni a bánatot, 49 éves korában halt meg. Ki  akarom mondani, hogy a kormányunk a németekkel együtt, ugyanolyan szegény emberekre támadt, mint amilyenek mi vagyunk, akik ugyanúgy szenvedtek  a cárizmus alatt, mint mi a magyar uraságainktól. Hogyan gúnyolódhatnék most azokon, akik minket felszabadítottak?  Ha a közeli jövőben hasonló csúfságon törik a fejüket, gondoljanak arra, hogy Oroszország végtelen földjében több ezer magyar fiatal nyugszik, akiket " ágyú tölteléknek " küldtek oda, és meghaltak ott. Néhány évvel ezelőtt, magyar delegáció járt Oroszországban, azoknak a honfitársainknak a sírjait kutatva, akik ott hunyták le szemeiket örökre. Azzal a hírrel tértek vissza, hogy a mi idegen katonáink sírja fölé az Orosz Nép emlékműveket állított, és a sírokat oroszok gondozzák, erről olvastam a helyi újságban. Ez azt jelenti, hogy minden elesettben első sorban az embert látják. Hiszen ezek az ellenségeik voltak, megtámadták az orosz népet, erről valamiért hallgatnak, habár sokszor mondják, ne felejtsük el a múltat, hogy eljussunk a jövőbe. Mi, akik már 7o - es éveinkben járunk, csak köszönettel viszonyulhatunk az 1945 utáni vezetéshez, amely emberhez méltó életet, lakhatást, oktatást adott számunkra, szemben az uraságok kormányával, amely adókkal sanyargatott bennünket, nincstelenek és szolgák sorsára juttatott bennünket. "( Balázs Lászlóné 2oo4 o4 19 )

Makó városában él egy nagyon idős ember, Dégi Imre. Majdnem 9o éves - saját idejében ő volt a felelős a szovjet katonai temetőért. Amikor a helyi önkormányzat már ráunt a temető gondozására, és felverte a gaz, ő csokrot szedett a gyomokból, és a polgármester asztalára rakta a titkárságán keresztül. A polgármester haragra gerjedt, szegény titkárát kirúgta. De a temető azóta is kifogástalan állapotban áll a helyén.

Gyakran számolnak be  a magyarok szőlőskertekben, kertekben lévő sírokról.  A helyzet az, a szovjet időkben az emberek féltek beszámolni arról, mit rejteget a hátsó udvar... Hogy ne vádolhassák meg őket semmivel, inkább nem kerültek a "hatóságok" színe elé.

Sok települést elhagytak, az emberek elköltöztek, a magányos sírok magukra maradtak. A magyaroknál, mint finn-ugor népnél általában nagyon komoly az ősök sírjaihoz való hozzáállás. A normális magyarok nem viselik el, ha valaki temetetlen, eljönnek és beszélnek róla. Az Orosz Nagykövetség munkatársainak segítségével zajlanak az exhumálások, az ünnepélyes újratemetések.

Íly módon, 2o11 -ben, egy kis falu közelében, a tanyán állították fel csupán egyetlen ember emlékművét - a 19 éves Pável (Pavlin ) Rublinét. Három fiú testvér közül utolsóként ment a frontra. Családot alapítani nem volt ideje, de a " Bátorságért Érdemrend" -et megszolgálta. Ő is és mindkét testvérei is meghalt.

Édesanyja és rokonai csak hozzávetőlegesen tudták annak a helynek a nevét, ahol eltemették. Sikertelenül próbálták keresni, de aztán megtalálták a település helyét. Kiderült, hogy igen, volt valaha a grófi udvarságban egy szovjet katona eltemetve, akinek senki nem tudta a nevét, de mivel falu volt a közelben, ahol emberek is éltek, síremléket emeltek,a fiatal magyar lányok nem mentek el szó nélkül a sír mellett, virágokat vittek és mécsest gyújtottak az Emlékezés Napján. Eközben Oroszországban, Jaroszlav járásban az ismeretlen katona Édesanyja imádkozott, és meghagyta unokáinak: kutassák majd fel valamikor a sírt... Különösen szomorú, hogy Húsvétkor nem jön senki, nem " emlékeznek, vetnek keresztet" A falu kihalt, lakói elköltöztek, a szovjet katona egyedül maradt, a hely hanyatlásnak indult. Meghalt az Édesanya is, nem érte meg a híreket, és az egyházi temetést.

A sír helyének megtalálását lehetetlennek véltem - teljesen egyedül áll, a puszta közepén. Egyszer csak az embereknek eszükbe jutott.

A hant felnyitásánál jelen voltak azok a "fiatal magyar lányok" is, akik végre nemcsak a távolról érkezett katona nevével, hanem arcképével is megismerkedhettek.

A polgármester pedig elültette azt a nyírfát,melyet külön erre az alkalomra küldtek Oroszországból.

Ma már minden emlékművet hagyományosan pravoszláv Tisztelendő szentel meg.

Ezek nem rendkívüli esetek. Az emlékörzéshez , az emlékművekhez és a temetőkhöz való helytelen hozzáállás, törvényszerűen, a politikához , a pénzemberek ellentétes érdekeihez vagy a tisztviselőkhöz köthető: nem kellene - e itt földet vásárolnunk, valamit építenünk, és áthelyezni innen ezt a katonasírt...  Mi több (nagyon szomorú), még magukat az oroszokat sem érdekli, nem nagyon ellenőrzik, egyben vannak -e még az orosz sírok.

De az Emlékezés Napja előestéjén nem akaródzik politikáról , hivatalnokokról és társaikról beszélnem.

Azt akartam csak mondani, és arra akarom emlékeztetni Önöket, hogy November elseje estéjén kezdődik a Megemlékezés Napja. Ezen a napon, valamennyi ország katolikus hívei nem a munkába sietnek, hanem szeretteik sírjaihoz, elviszik a "lélek fényeit" a szovjet tömegsírokhoz, a mi fiatal bácsikáinknak, dédapáinknak, nagyapáinknak, aki fél Európán átkeltek, és ott maradtak mindörökre.