Sztálin
Budapest megszállására adott parancsot, a szovjet katonák nem
„felszabadítani” jöttek Magyarországra. Ettől függetlenül nem jártunk
sokkal rosszabbul, mint mások: a Vörös Hadsereg katonáinak „járt a
szórakozás”, de míg a lengyel nőt életben hagyták, a „büszke németet” a
megerőszakolás után agyonlőni volt dicsőség. A kulturális különbségek és
a sztálini propaganda állt a szovjet katonák brutalitása mögött.
A rendszerváltás óta fontos kérdés, hogy 1944–45-ben a Vörös Hadsereg megszállta vagy felszabadította Magyarországot. A Terror Háza Múzeumban
az 1944–45-ös éveket bemutató terem a „Kettős megszállás” elnevezést
kapta: a szovjetek kiűzték hazánkból a nácikat, de ezzel együtt
megszállták az országot – mondja az fn.hu-nak Máthé Áron történész, a
múzeum munkatársa.
A legtöbb ország esetében Sztálin a
felszabadításra adott utasítást, míg Magyarország esetében az
elfoglalásra. A fővárosunk ostroma után osztogatott emlékérmen is az
szerepel: Budapest bevételéért. Más városoknál az emlékérmen a
felszabadítás szó szerepel. Ezzel a vita gyakorlatilag el is dőlt, de
nézzük a definíciókat.
Sztálin nem bajlódott fogalmakkal
A
felszabadítás azt jelenti, hogy egy külső bevatkozás visszaadja egy
adott terület lakossága számára az önrendelkezés lehetőségét. A
megszállás során ezzel szemben a beavatkozó ország az államformáját, a
társadalmi rendjét és általában az akaratát rákényszeríti a meghódított
területre. A második világháború után furcsa helyzet alakult ki, és
feltehetően a vita is ebből táplálkozik: Kelet-Európában a felszabadítás
egybeesett a megszállással.
Szovjetek tartanak Budapest felé (MTI)
Sztálin
már 1945 tavaszán kijelentette: amelyik országból a Vörös Hadsereg űzi
ki a németeket, ott bevezetik a kommunista államrendet. Így a
gyakorlatban a „felszabadítás” csak kommunista szempontból volt az,
minden más nézőpontból viszont megszállás. Erőszak, rablás, gyilkosság
jutott barátnak és ellenségnek is, természetesen azért eltérő
„mennyiségben”.
Nem volt kegyelem
Milovan
Gyilasz, jugoszláv író és politikus szóvá is tette Sztálinnak hadserege
mérhetetlen brutalitását a baráti Jugoszláviában: a katonának joga van
elvenni, ami jár neki – volt a tömör válasz. Szolzsenyicin Gulag
szigetcsoport című könyvéből tudjuk, hogy nemcsak a német, hanem a
lengyel nőket is számolatlanul becstelenítették meg a „felszabadítók”. A
különbség annyi volt, hogy őket életben hagyták, míg az igazán „vagány”
szovjet katona a német nőt az erőszak után megölte – idézi a történész.
Ám hasonló módon viselkedtek a balti államokban, de néha még a korábbi
szovjet területeiken is, például Ukrajnában.
ostrom, megszállás, embermentés
Az fn.hu sorozatot indít a hétvégén Budapest ostromáról, szovjet megszállásról. Korábbi cikkünk az ostromgyűrűből való kitörésről szólt, a következő részből pedig kiderül: a spiclik nemzete vagyunk-e.
Több
oka is van, hogy miért. A szovjet katonák többsége távoli, teljesen más
szokású országrészekből érkezett. Gazdaságilag fejletlen, vad
területekről és életkörülmények közül „csöppentek” a fényes európai
városokba. Máraitól tudjuk, hogy szinte függői voltak az óráknak, hosszú
ideig el tudták hallgatni a ketyegésüket. Eleve nehéz volt „civilizált
viselkedést” elvárni tőlük, a lakossággal tényleg barbárok módjára
bántak.
Tüzelték a bosszút
Igen
erős propaganda működött a szovjet hadseregben. Levelezőlapokat küldtek
saját katonáiknak, amelyben az otthonmaradottak szenvedéseiről írtak,
arról, hogyan kínozták meg rokonaikat a nácik. Ilja Ehrenburg szellemi
vezetése alatt a propaganda kifejezetten kegyetlenkedésre sarkallta
őket: „Ha megöltél egy németet, ölj meg még egyet!”, „Tegyétek
magatokévá a büszke német asszonyokat!” – harsogták. Egyes, ideiglenesen
visszafoglalt helységekben, Poroszországban vagy nálunk Nyíregyházán a
mai horrorfilmeket megszégyenítő cselekmények nyomait lehetett
dokumentálni.
Szovjetek tartanak Budapest felé (MTI)
Létezett
egyfajta rejtett propaganda is: a katonák rendszeresen küldhettek haza
néhány kilós csomagokat. Ehhez társult Sztálin álláspontja, hogy a
katona elveheti, ami jár neki, mert megérdemli. Szinte felhívás volt ez a
fosztogatásra, erőszakra. Legyen szó baráti vagy ellenséges országról, a
szovjet hadsereg tevékenységét igen nehéz felszabadításnak nevezni.
Főleg akkor, ha felidézzük, hogy a nyugati fronton, a brit és amerikai
hadseregben nem volt jellemző az effajta szabadrablás.
Ha
valakit sérelem ért a katonák részéről, természetesen panaszt tehetett
az illetékes szovjet parancsnokságon, de a következmények
kiszámíthatatlanok voltak. Rosszabb esetben a panaszost malenkij robotra
vitték vagy csak megverték, de volt olyan eset is – főleg a front
elvonultával – amikor a bűnös katonát megbüntették, akár ki is végezték.
Itt persze komoly esetekre kell gondolni, a kisebb lopás, rablás,
néhány pofon ügyében a sértett jobban tette, ha hallgatott.
