A cikk alapjául a Moszkvában és Voronyezsben 2o12 június 5-7 én megrendezett

" Doni csata, Voronyesztől Sztálingrádig 1942-1943" nemzetközi konferencia előadásai szolgálnak.

Ellentétben a mai Németországgal, a jobb oldali kormányzás alatt álló államok, melyek szövetségesként vagy kollaboránsként vettek részt a náci Németország oldalán a Szovjetúnió megtámadásában, megvalósítják a saját történelem revizionálási természetüket, ami a rendszerváltás óta folytatódik.

Mintha visszamenőlegesen akarnák megnyerni a Második Világháborút. A Balti államoktól Ukrajnán át Magyarországig majdnem mindenütt folyik a " szennyes " tisztára mosása a politika égisze alatt, a náci állam legitimációja, kisérletek folynak a reguláris katonai osztagok tevékenységének hitelesítésére,melyek atrocitásokat követtek el szovjet területen, nőket, öregeket és gyerekeket gyilkoltak le.

Magyarországon állami eszközökkel folyik annak a  hadseregnek a hősiesítése, amely részt vett a Szovjetúnió elleni támadásban, és a békés lakosság szervezett megsemmisítésében.

Napjainkban , többek között, köszönhetően a dokumentumok elérhetővé válásának, végre fel lehet lépni az ilyen kisérletekkel szemben, a tudomány eszközeivel felfegyverkezve.

Felvetődik a kérdés: miért nem érhetőek el mind a mai napig azok a dokumentumok, melyek a kis kelet európai államok hadseregeinek náci kollaboránsként elkövetett bűneit és szörnyűségeit tartalmazzák?

A szocialista Magyarország -a szovjet gyámság hatása alatt-mélyen elhalgatta a háborús büncslekmények nehéz és szörnyű történetét a hadifogoly kérdés problematikájával egyetemben. Mindez több okra vezethető vissza. Korábban a szovjet politika és a szovjet történelem tudomány képviselői csak esetenként tették közzé a magyar csapatok által elkövetett büncselekmények történelmi forrásait[1].

Például orosz nyelven jelent meg egy dokumentum, feltüntetve a magyar katonák részvételét a holokausztban, de ez a cikk nem váltott ki hangos visszhangot, a sajtó csendes halgatással fogadta. A Kádár korszakban a magyar történészek nem törekedtek  beszámolni ezekről az eseményekről, talán nem akartak a szovjet hatóságok megtorló intézkedéseire is fényt vetni, a büncselekményekre, melyek a magyar terület felszabadítása után történtek, általánosságban nem akartak a történelmi tényekkel szembe nézni, melyek a " szocialista nemzetek egységét" sértenék. Mellesleg, ez a nézet egészen a közelmúltig Oroszországban is jelen volt, ahol aggályosnak vélték " az ezekkel az országokkal meglévő kapcsolatot új problémákkal terhelni". Azonban a csalás, melynek célja a "nemzet építés" , az országok háborús szerepének elmaszatolása, és a Nagy Honvédő Háború Hősei emlékének rágalmazása előcsalogatta az orosz archívumokban a háborús büntettekről őrzött dokumentumokat. Nagyon komoly kutatásokat végzett ebben a témában A. Djukov, akit nemrég Lettország nyilvánított nemkivánatos személynek, amiért leírta a lett fasiszták és kollaboránsok bestiális tetteit[2]. A bizonyítékok, melyek igazolják, hogy az ilyen okokból feltárt tények felhasználhatók bizonyos célokra, vagy politikai eszközként, igazak.

De az is igaz, hogy minél változatosabb a történelmi levéltárakból  nyert anyag, annál szélesebb a politikai mező, amelyen a szembenálló érdkek megütköznek.

Hosszú ideje egyetlen magyar nyelvű forrás , amely módszeresen dolgozta fel a horthysta háborús elit és a katonaság által elkövetett mészárlásokat, fajgyűlöletet és a szovjet területeken végbement holokausztban való részvételt, egy 1943-ben írt kommunista propaganda anyag. Ezt a röpiratot Háy Gyula készítette. Igaz, Háy író volt, és nem történész, de meg kell említenünk, hogy 1943 őszén Moszkvában kevés olyan ember élt, aki ilyen leleplező könyvet állíthatott volna össze a magyar hatóságok és katonák rémtetteiről a megszállt szovjet területeken[3].

Mint már említettük, a "magyar atrocitások" tanulmányozásának elferdítése a Rákosi korszaktól napjainkig  mind a kommunista, mind a liberális és a nacionalista áramlatok érdeke. Ahogy azt már fentebb kiemeltem, a " szocialista nemzetek egységének veszélyeztetése" a történelmi önismereten és önkritikán keresztül a Kádár korszakban sem volt aktuális. A hivatalos körök erőfeszítéseket tesznek a horthysta megszálló csapatok történelmi szerepének " elmaszatolása " végett, akik a náci Németország szövetségeseként harcoltak- abban a szerepben (lejjebb még lesz erről  szó), amelyről még maga Göbbels is gúnyosan beszélt[5].Göbbels információ azokon a tapasztalatokon alapultak, melyeket a német frontharcosok jelentettek Németországnak[6].

Ezeket a dokumentumokat mind a mai napig nem hozták nyilvánosságra, a Honvédelmi Minisztérium budapesti archívumában még hivatkozást sem találtam arra a forrásra, ahol Háy brossúrája megtalálható. Napjainkban arról, hogy mit is csináltak a magyar katonák a szovjet területeken -német történelmi forrásokra alapozva- egyedül Ungváry Krisztián ír.

Műveiben ugyanakkor a nácik (németek és magyarok)embervadászatát, melyet a partizánok ellen folyattak, és magát a partizán vadászatot, emeberiség elleni büntettnek ítéli meg, akik  a betolakodók ellen védték hazájukat, házaikat, családjukat, földjeiket a Wermacht nemzetközi jogi alapon üldözte, holott az első pillanattól kezdve, amikor a Wermacht hadüzenet nélkül támadt a Szovjetúnióra, egyetlen alkalommal sem figyelhette meg a nemzetközi jog érvényesülését.

A magyar szerző nem érti, a Wermacht miért nem tartott be soha semmilyen nemzetközi egyezményt, melyek annak a korszaknak a jogi környezetéből származnak, és vett részt a szovjet nép elleni genocídiumban és holokausztban[7].

Ungváry egyszerűen megfeledkezik Harrison a vádat képviselő amerikai főügyész szavairól a Nürnbergi Per folyamán,  náci dokumentumokat idézve, kiemelve Göbbels mondatait mint a német háborús alapelveket:

«… A Hágai Egyezmény elveit, melyek a szárazföldi hadviselés és az idegen erők által megszállt ország közigazgatásának törvényeit tartalmazzák, nem lehetet alkalmazni , mivel a Szovjetúniót nem létező országnak kell tekinteni, ezért ennek az ország lakosainak érdekében a Birodalom kell átvegye a kormányzást és minden más állami funkciót. Ezért minden olyan intézkedés megengedett, melyet a német adminisztráció szükségesnek és jogonak tart , amely ennek a hatalmas feladatnak az elvégzéséhez kell»[8].

Ez- a totalitárius háború logikája, melyet a nácik csak a keleti fronton követtek.

Napjaink Magyarországán jól ismert az a tény is, hogy a Szovjetúnió elleni támadásban résztvevő katonák misztifikálása hivatalos projekté vált. Számos egyéb esemény jelzi a Horthy kultusz újraéledését. Arról a Horthy Miklósról beszélünk, akit történelmi felelősség terhel a Szovjetúnió elleni támadásban való részvételért, nagyjából egymillió magyar életének elvesztéséért, (beleértve a Holokauszt áldozatatit is ) és a szovjet területen megöltekért is. Azonban a magyar katonák háborús bűneinek jelenleg hiányos meghatározása hamarosan kiteljesül, amint az orosz levéltárakból számottevő mennyiségű dokumentum válik hozzáférhetővé[9].

Már 1941 Október 14-én, jóval a Moszkvai Csata kezdete előtt, a szovjet kormány külön nyilatkozatban jelentette ki, hogy a hitlerista hódítók és cinkosaik, köztük a magyar katonai vezetés, tisztek és honvédek akik részt vesznek a háborús bűncselekményekben, felelősséget kell vállaljanak a szörnyűségekért.

Roosevelt amerikai elnök és számos ország kormánya a legvégsőkig támogatták ezt a szovjet álláspontot, a háború után pedig a gyakorlatban is valóra váltották, a Nürnbergi Per keretei között. A szovjet hatóságok folyamatosan számon tartották a már ismert szörnyűségeket, és a felszabadító csapatok vonulásának nyomán  Rendkívüli Állami Bizottság vizsgálja az elkövetett háborús bűnöket, a szovjet területeken. Minderről a szovjet sajtó számolt be először a szovjet hazában, értesítve a nemzetközi közvéleményt 1943 Augusztus 17-én , a háború 667 -ik napján, a Szovjetúnió Legfelső Tanácsa külön rendeletet fogadott el a háborús bűnösök szankcionálására.

1947-ben a szovjet hatóságok eltörölték a halálbüntetést, melynek eredményeként sok háborús bűnös menekült meg a halálos ítélet elől. Az 1943 Április 19 -én megjelent, de akkoriban  ki nem hirdetett utasítás amely a polgári lakosság  valamint a fogságba esett Vörös Katonák kinzóinak és gyilkosainak, kémeknek, hazaárulóknak és cinkosaiknak büntetését tartalmazza. Már 1943-ig számos dokumentumot gyűjtöttek össze több tízezer ártatlan nő és gyermek, idősek és fogságba esett Vörös Katonák kínzásáról és megsemmisítéséről. Emberek százezreit lőtték agyon, akasztották fel, égették el élve, a falvak többségét felégették, a gyötrelmes halál kifinomult formáinak elképzelhetetlen száma került kidolgozásra és végrehajtásra.

A legfőbb felelősség a Wermacht és szövetségesei katonai parancsnokainak, a hitlerista hadsereg katonai csendőrség  parancsnokainak, az SS alakulatok vezetőinek, a Gestapo vezetőinek,  a városi és a vidéki polgármesterek, valamint a helyi kollaboránsok, a hadifoglyok  táboraiban és a náci hatóságok más tagjainak vállán nyugszik.

Ugyanakkor a magyar és a többi szövetséges katonai egységek és  parancsnokok  jelentős részét   terhelik háborús bűnök, amelyek nem évülnek el. [10]

Azokban az iratokban, melyek a magyarok által elkövetett bűnöket ismertetik, amely szerint Moszkvában elítélték Álgya-Papp Zoltán vezérőrnagyot és tizenkét magyar valamint német háborús tábornokot (a 299-es Oberfeld Kommandó vezérkara)pontosan tükröződik a bűnözés mértéke és összképe[11].

Bár a kutatás csak a jövőben fog valóban kibontakozni ,a jelenség körvonalai itt és most fenyegetnek. Az "új rend" létrehozása során az ukrán, orosz és belorusz területek a magyar megszálló erők,a náci Németország fegyveres erői alá rendelve, a gyilkosság és erőszak rendszerét alakították ki, melynek lényegét a magyar vezérkar elhíresült 1o-es számu parancsa tartalmazza. A propaganda minden erőfeszítése ellenére [12],már ebben a dokumentumban, ami 1942 nyarán jelent meg, a partizánok elleni harc és a megszállt területeken élők megfélemlítése közötti határ egybemosottnak tűnik.

Általános bírósági forrás adatai szerint , a Rendkívüli Állami Bizottság vizsgálata alapján, a  magyar katonai hatóságok és a katonai egységek csak a Chernigov járásban mintegy 100.000 szovjet civilt  és - " szovjet hadifoglyok ezreit" ölték meg. A breszti járás egyik városában, Korbinban 7ooo embert mészároltak le, és még néhány tízezer főt deportáltak németországi kényszermunkára. Az iratokban különösen gyakran említik a magyar 1o5-ös és 2o1-es gyalogos hadosztály rémtetteit. Sok dokumentum, szemtanúk vallomásai szörnyű erővel számolnak be a kurszki járásban elkövetett tömeges gyilkosságokról, az Oszkol folyó partján, Új és Ó Oszkolban és azok körzetében, a polgári lakosság éjszakai tömeges kivégzéséről és kínzásáról . [13]

Különösen fontos dokumentum a Rendkívüli Állami Bizottság 1945 Március 28-án kelt, és 1945 Június 23 -án K.E. Vorosilov Marsalnak, a Szovjetúnió Külügyi Népbiztosok Európai Részlegének elküldött jelentése, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság Magyarországon számára[14].

A dokumentum öszefoglaló adatokat  tartalmaz a magyar katonák által meggyilkoltak számáról.

«A Csernyigovszkoj járás tizenkét körzete: 1) Gremyachsky, 2) Gorodnyansky, 3) Koryukovskaya, 4) Mena, 5) Novgorodseversky, 6) Ponornitsky, 7) Sosnitski, 8) Semenov, 9)  Michael Kotsjubinsky, 10) Kholmy, 11) Schorsky és 12) Chernigovszkij voltak azok az arénák, ahol a lakosokon elvégzett törvénytelenségek mögött kizárólag csak magyarok álltak. "

Ezeken a területeken megöltek és megkínoztak 38611 szovjet polgárt és 12159 főt hajtottak szolga sorba [15]. A tömegmészárlás központja Sorsz városa volt, ahol a börtönökben, parkokban és erdőkben szörnyű körülmények között kínoztak halálra néhány ezer embert,

gödrökbe vetették őket, vagy a végkimerülésig ásatták őket a halálukig. Sok helyen, a  büntetés és kínzás leggyakoribb típusa az elevenen megégetés volt.Az áldozatok többnyire idős férfiak, nők és gyermekek, beleértve a csecsemőket és édesanyjukat is. Mivel a magyar csapatok szörnytettei több mint két éven át folytak, Magyarország területénél kétszer nagyobb területen, a végleges adatok tisztázása hosszú időt vesz igénybe, kemény kritikára és a források publikálására van szükség. De már most világos számunkra: több százezer polgári személy szisztematikus megsemmisítésének képe tárul elénk.

Összefoglalva, a fentiek fényében ki kell hangsúlyozni, hogy el kell készíteni és teljessé kell tenni a Vörös Hadsereg Magyarországon betöltött szerepét ábrázoló képet.

Ugyanakkor világosan el kell különíteni egymástól két kérdést: egyrészt, határozottan rá kell mutatni az egyes szovjet katonák által elkövetett büncselekményekre, de, a másik részről világosan meg kell érteni, hogy az ügy, amelyért a Vörös Hadsereg harcolt, Európa országainak felszabadítása, a nácizmus elpusztítása igazságos ügy volt.