A budapesti Sztálin-szobor ledöntése az 1956-os magyar forradalom leglátványosabb szimbolikus aktusa volt. Nem véletlen, hogy ma már szinte elképzelhetetlen olyan TV-műsor, mozifilm, album, amely az októberi-novemberi események vizuális megidézésekor ne használná a monumentum megsemmisülésének egyes stációit megörökítő korabeli képkockákat. Persze ezekben a napokban számos más politikai emlékművet távolítottak el, vagy csak „alakítottak át” (az esetek többségében a rajtuk ágaskodó ötágú csillag leverésével), nemcsak a fővárosban, hanem vidéken is – többeket pont az ilyen cselekedeteikért ítéltek aztán többéves börtönbüntetésre. Az akciók és azok megtorlása egyetlen közös okra vezethető vissza, arra, hogy az emlékművek mindig kötődtek az aktuális politikai hatalomhoz, annak legitimációs, propagandisztikus törekvéseihez.1 Tudatosan, az emlékeztetés szándékával létrehozott, ténylegesen látható jelekről, azaz „emlékezeti helyekről” volt szó.2 Megtámadásuk a demonstrált üzenet tagadását jelentette, „emlékhelytelenítés” történt tehát fizikailag és ideológiailag egyaránt.
Ilyen jellegű támadások nemcsak a forradalom napjaiban, hanem ezt megelőzően, illetve utána is történtek, és az ügyekben rendszerint eljáró politikai rendőrség iratai alapján mondhatjuk, hogy nem is ritkán. A 1956-os szobordöntésekkel, -csonkításokkal (amikor az emberek egy időre szabadon kifejezhették érzéseiket) ellentétben ezek a cselekmények titokban, az éj leple alatt zajlottak (kivételt csak a rendszer alkonyán, 1989-ben történt nyilvános ellenzéki demonstrációk jelentettek). A hatalom mindent megtett annak érdekében, hogy a „rongálások” nyomait minél hamarabb eltüntesse, a hivatalos emlékezeten esett csorbát kiköszörülje. A folytonosság helyreállítását megelőzően a helyszínelő rendőri szervek fényképeket készítettek, amelyek a nyomozati iratok bizonyító erejű mellékletei lettek.
Az események jó részét ma is az ismeretlenség övezi, és – ellentétben az 56-os felvételekkel – a helyszínelési fotók sem váltak a korszakkal kapcsolatos vizuális emlékezetünk darabjaivá.  Írásomban ezért azokra „az emlékhelytelenítésekre” koncentrálok, amelyekről az iratok mellett képi források is fennmaradtak.
 
I.

Az 1956 előtti évekből több olyan esetet ismerünk, ahol egy emlékhely teljes elpusztítását kísérelték meg. Ilyen célból szervezkedő fiatalokra hívta fel a Magyar Államrendőrség Államvédelmi Osztályának besúgója „munkaadóinak” figyelmét 1948 júliusában. A rákosligeti baráti társaság szándékainak kifürkészésével Busztin Gábor és Bárd Károly államvédelmi hadnagyokat bízták meg, akik a házkutatások során fegyvert, lőszert és robbanóanyagot találtak, majd többeket előállítottak. A kihallgatások után az ávós tisztek tudatták feljebbvalójukkal, hogy bizonyossá vált: „a Rákosligeten 1945-ben felállított, kb. 5–6 méter magas fából készült Szovjet-emlékmű különösképpen ingerelte és foglalkoztatta nemcsak a társaság, hanem általában a helyi fasiszta érzelmű ifjúság tagjait”, ezért egyesek annak felrobbantására készültek, sőt ezt megelőzően már 1946 elején is többen kísérletet tettek a rongálásra: elvágták a rögzítő kábeleket, remélve, hogy a szél feldönti az emlékművet. A nyomozás lezárultával a húszas éveik elején járó társaságból négy személyt, Majthényi Kálmánt, Várnai Lászlót, Várnai Gézát és Klárai Egont statáriális bíróság elé állították, és tízévi fegyházra ítéltek, illetve rajtuk kívül többeket internáltak.3

A rákosligeti emlékmű egy korabeli képeslapon

1948. szeptember 24-én délelőtt 10 óra 15 perckor Móron próbálták meg a szovjet katonák emlékhelyét eltüntetni. A Belügyminisztérium Államvédelmi Hatóságának nyomozói azonnal megjelentek a helyszínen, ahol megállapították, hogy a rombolást időzített gyutaccsal idézték elő, amely csak azért nem okozott nagy kárt, mert a robbanószerkezet lazán volt a talapzatra erősítve, nem volt kellőképpen elfojtva.

A móri emlékmű távlati képe 1948 szeptemberében

A robbanás nyomai az emlékmű talapzatán

A gyanú egy sváb fiatalokból álló társaságra terelődött, akiket pár nappal később átadtak a Budapesti Államügyészségnek, amely őket a Budapesti Törvényszék rögtönítélő tanácsa elé állította. A szeptember 29-én megtartott statáriális tárgyalás során Stumpf Alajost és Herpauer Györgyöt halálra, Albrecht Imrét életfogytiglani, Stumpf Jánost pedig – tekintettel fiatal korára – 10 évi fegyházra ítélték. Az ÁVH Kottyán Gábort és ifj. Tóth Antalt internálta, mivel tudomással bírtak a szervezkedésről.4 A korabeli vizsgálati iratokból természetesen nem kapunk választ arra vonatkozóan, hogy mi is történhetett valójában 1948 szeptemberében Móron, azonban találgatások szintjén élhetünk a gyanúperrel: talán nem véletlen, hogy a német nemzetiségű fiatalok esetében igen súlyos ítéletek születtek, míg a két magyar nevű személlyel szemben szigorúan, de a többiekéhez képest „mégiscsak” enyhébben jártak el.