A modern diktatúrák kórt és kort-idéző „röntgenképe” szavakban. Nem hiszem, hogy valaha is „felülírható”.
Illyés részt vett a Tanácsköztársaság honvédő harcaiban. Bukása után,
és azt követő illegális tevékenységéért várható letartóztatása elől
emigrálva 1921-től több mint két évig Franciaországban élt. Majd járt a
Szovjetunióban is. Magyarország német megszállása után pedig együtt
bujkált Németh Lászlóval.
A „lélek mérnökeként” átfogó ismereteket szerzett a fasiszta
diktatúrákról. Műszaki pontossággal diagnosztizálta és írta le a
vörös-csillagos „meg nem gondolt gondolat” totális megvalósítását.
S nem véletlen, hogy versét csak 1956 forradalmi napjaiban publikálta,
pedig már 1950-ben megírta… Már akkor mindent tisztán látott. Vissza is
húzódott a közéletből.
A mai tízen -és húszéveseknek már nincsenek emlékeik abból a korból,
amelyben szüleik, nagyszüleik éltek majd fél évszázadon át.
Ki így, ki úgy. Megszenvedve, vagy párteszű elánnal minél nagyobb
egyéni (és családi) hasznot húzva belőle. Mert nem tudtuk, nem tudta
senki: vajon ismétlődik a hódoltság másfél évszázadnyi ideje...?
Mert a történelmet szemellenző nélkül, összefüggéseiben látók nagyon is
jól tudták: amit a vesztes háború után megszállva, kommunista
társadalmi rendszerváltásaként éltünk meg, az csak a leghatékonyabb
eszköze volt a Szovjetunió világuralmi terjeszkedésének; miként a
francia polgári forradalom Napoleon (és Franciaország) hatalmi
törekvéseinek. A Szovjetúnió „vezető szerepe” nem volt
megkérdőjelezhető. Csak az eszközök lettek totálisabbak, ha egyáltalán
lehet a totális fogalmat fokozni: a bölcsőtől a sírig átfogóak. Ahonnan
nincs, nem létezik szabadulás, mert:
„fogoly vagy s egyben foglár;”
„töprengnél, de eszmét / tőle fogan csak elméd,”
„mert ott áll / eleve sírodnál, / ő mondja meg, ki voltál, / porod is neki szolgál.”
És: „ott van az utca sarkán / az éppoly harsány — / vígan vagy kongó zordan / feszülő kőszoborban, ” —
A kommunista diktatúra, a zsarnokság szobrokba öntött, emléktáblák
felirataiba vésett relikviái mementóként — a világon is egyedülálló
gyűjteményként — nálunk szoborparkban lettek elhelyezve.
Budapest Főváros Közgyűlése 1991. december 5.-én határozatot hozott az
itt látható emlékművek köztéri eltávolításáról, amelyek elhelyezésére a
Közgyűlés Kulturális Bizottsága pályázatot hirdetett. A három pályázat
közül a megbízást Eleőd Ákos építész nyerte el, amely végül a XXII.
kerület által felajánlott területen nyílt meg 1993 őszén a Tétényi
fennsíkon, Memento Park néven.
Ma már a bel és külföldi turisták kedvelt célpontja.
Tekintsük át mi is (a teljesség igénye nélkül) a nem is oly rég még velünk (és bennünk) élt zsarnokság megidézett mementóit:
A bejárattal szemben „egy tér tengelyében” áll a Sztálin-szobor
arányosan megidézett dísztribünje, rajta a szobor megmaradt csizmáival:
Vele szemben, a
bejáratnál, Illyés Gyula: „Egy mondat a zsarnokságról” c. verse volna
olvasható. Sajnos, már szinte olvashatatlan, mert az idő múlása és a
rozsda már majdnem elvégezte feladatát. Sürgősen fel kellene újítani!
A bejárat bal oldalán
Lenin, jobboldalán Marx mauthauseni gránitba faragott 4,2 méteres
szobra áll: (Segesdi György, 1971.) Nem kis munka lehetett gránitból
kifaragni:
A zászlótartó szovjet
katona 6 méter magas bronzalakja a gellérthegyi „felszabadulási
emlékmű” egyik jelképe volt a pálmaágat tartó nőalak mellett. A szobor
kivitelezését Vorosilov, a szovjet csapatok parancsnoka személyesen
rendelte el a harcok elülte után.
1956-ban ledöntötték, így Kisfaludy Strobl Zsigmond 1947 után, 1958-ban ismét az eredetivel egyező szobrot készített:
A szobor bronzába helyenként már alaposan belemart az idő vasfoga,
lassan generáljavításra szorul. Ha lesz rá valaha pénz és főként:
akarat.
A magyar-szovjet barátság 2,5 méter magas bronz emlékművét szintén
Kisfaludy Strobl Zsigmond készítette 1956-ban. A X. kerületben (Kőbánya)
a Pataki (Szent László téren állt. Az 1944-45-ös ostrom idején elesett
szovjet katonák sírja fölé emelték, de hamarosan ledöntötték a
forradalom alatt, majd visszaállították:
A Lenin-dombormű a „nagykörút” Lenin körúttá átkeresztelt 1. számú háza
falán állt, s a névadó 100. születése napján helyezték el:
Dimitrov (Valentin Sztarcsev) 2,4 méter magas szobra — a bolgár
főváros, Szófia ajándékaként — a V. Dimitrov (Fővám) –téren állt:
A
Tanácsköztársaságot idézte meg a VIII., Kun Béla (Ludovika) téren álló
170x400 cm.-es emlékmű, Kun Béla (Olcsai Kiss Zoltán), Landler Jenő
(Heczeg Klára), és Szamuely Tíbor (Farkas Aladár) 1967-ben felállított
szobraival:
A Csepel Vas- és
Fémművek főbejáratánál állt 1958 óta Moszkva város Tanácsának
ajándékaként Lenin 2,5 méter magas bronz szobra, amit 1970. márciusában
(csendben) kicseréltek egy újra, mert az ajándék korrodálni kezdett és
kilyukadt. A nyolcvanas évek elején — nagyon is emlékszem rá! — ennek a
Lenin szobornak a bejárat felé mutató jobb kezére kötözte rá valaki, az
egyik mind gyakrabban ismétlődő hatósági áremelés után — a
Népszabadságba csomagolt, abból „kibúvó” zsíros kenyeret:
És ím, a Szoborpark bejárata belülről nézve:
Az első
munkásőr-demonstráció emlékére készült az emléktábla, amelyet Kiss Nagy
András készített (1973, bronz, 85 x 120 cm.). A „párthadsereget” a
forradalom leverése után hozták létre. 1989. év őszén a — a
rendszerváltás előtt — a parlament döntött a Munkásőrség
megszüntetéséről, amelynek felszámolását a Honvédség meglepetésszerűen
egy éjszaka végbevitte. Az alábbi emléktábla a VI., November 7. tér
(Oktogon) 1. ház falán állt:
A Munkásmozgalmi
emlékmű a II. Hűvösvölgy, Munkásmozgalmi sétányon állt. A két kéz által
ölelt golyó (Kiss István, 1976, acéllemez, 3 méter): „… Az elmúlt három
évtized társadalmi-politikai eredményeit szimbolizálja.” Erősen
korrodált állapotban van:
1918.
november 1.-én a Károlyi-kormány hadügyminisztere, Linder Béla
elrendeli, hogy a magyar csapatok tegyék le a fegyvert. November 5.-én
az Est napilap közli Linder Béla hadügyminiszter nyilatkozatát, hogy ellenséges támadástól nem kell tartani.
Az alábbi emlékmű a
spanyolországi nemzetközi brigádok magyar harcosainak emlékműve. A
népfrontkormány felhívására 60 nemzet fiai, köztük 1200 magyar önkéntes
vett részt a harcokban. Az V., Néphadsereg (Honvéd) téren állt. (Makrisz
Agamemnon, 1968, bronzlemez, 2,8 méter) Az emlékmű oldalán a
polgárháborúban híresé lett városok nevei olvashatók:
Ámbár
ugyanezen a napon már Mišiċ vajda, szerb vezérkari főnök parancsot ad,
hogy a 2. szerb hadsereg szállja meg a Szerémséget, Szlavóniát,
Horvátországot, a Bácskából a Bajától és Szabadkától délre eső
területet. Linder nem vonja vissza parancsát.
Károlyi gróf, Linder Béla hadügyminisztere „közreműködésével” tétlenül
nézte, hogy a néhány tízezres létszámú cseh, román és szerb-francia
hadsereg szinte akadálytalanul foglalta el hazánk több mint kétharmadát.
A románokat a leszerelt hadsereg erdélyi fegyverraktáraiból fegyverzik
fel „rendfenntartás” címén. (A Károlyi-szobornak is itt volna a
szoborparkban a helye!)
A román csapatok április 30.-ra már el is érik a Tisza folyót.
A március 21.-én megalakult Tanácsköztársaság. 1919. május 2.-án
határozatot hoznak a munkásosztály felfegyverzéséről, mozgósításáról, az
intervenciós csapatok ellen. Május 3.-án és 4.-én 44 ezer munkás állt
be a Vörös Hadseregbe. Behívják a még meg nem szállt területről a
leszerelt katonatiszteket is.
A kor legnevesebb képzőművészei terveztek plakátokat. Közülük is a leghíresebb Berény Róbert képe:
Ennek a mintájára
készítette el Kiss István a Tanácsköztársaság Emlékművet. (1969, bronz,
9,9 méter.) A XIV., Dózsa György úton állt:
A következő fényképen a két szovjet parlamenter szobra látható. A
jobboldali Steinmetz kapitány szobra. (Mikus Sándor, 1958., bronz, 4,3
méter.) XVIII. Vöröshadsereg (Üllői) út.
Steinmetz Miklós szülei a Tanácsköztársaság bukása után Dél-Amerikába
menekültek, ahonnan 1932-ben a Szovjetunióba költöztek. Steinmetz önként
jelentkezett a szovjet hadseregbe, ahol kapitányi rangot ért el.
Budapest körülzárása után először déli irányból vittek (volna)
parlamenterként megadásra szólító üzenetet, de Steinmetzék autójukkal a
frontvonalon aknára futottak.
A baloldali a másik parlamenter, Ilja Afanaszjevics Osztapenkó, ukrán
származású százados szobra. (Kerényi Jenő, 1951, bronz, 4,3 méter.) XI.,
Budaörsi út – Balatoni út.
Ők
1944. december 29.-én indultak a megadásra felszólító utimátummal,
fehér zászlóval a német-magyar állások felé. Át is jutottak. Majd a
„nem” válasszal és a felbontatlan levéllel jelentős késéssel indultak
visszafelé, amikor egy gránátszilánk halálosan megsebesítette
Osztapenkót. Társai sérülés nélkül visszajutottak.
A hazug propagandaként leírtakkal ellentétesen: egyik parlamenter küldöttséget sem „a fasiszta német-magyar hadsereg” lőtte le.
A néphatalom hőseinek emlékhelye a (Kalló Viktor, 1983, mészkő, 45 m 2.)
VIII. Köztársaság -tér. Az emlékmű felirata: „Örök emlékül a néphez, a
párthoz hű harcosoknak, akik 1956. október 30.-án a proletárhatalom
védelmében hősi halált haltak.”
Münnich Ferenc szobra az V., Néphadsereg (Honvéd) téren állt. (Kiss
István, 1986., bronz, 2,45 méter.) Az elszegényedett bárói családból
származó, jogot végzett Münnich az I. világháborúban orosz hadifogságba
került, majd hazatért és egyik alapítója volt a Kommunisták
Magyarországi Pártjának.
(Az
iglói temetőben a 90-es évek elején egy igen nagy, díszes családi
sírboltot láttam „Münnich család” felirattal. Csodálkozva, visszamenve
nézegettem, a már elszlovákosodott temetőben a síremléket és a többi
sírt. Mert volt ott bizony „Thökölyová” feliratú sír is, amin igen csak
keseregtem, hogy már egy Thököly leszármazott felesége is…)
Az első Kádár-kormány belügyminisztereként tevékeny szerepe volt a kíméletlen megtorlásban.
A „Kun Béla és a tömeg”emlékmű (Varga Imre, 1986, bronz, krómacél, vörösréz, 2,4 méter) az I. kerületben, a Vérmezőn állt:
A Kun Béla emléktáblája (Kalló Viktor, 1989, bronz, 1,6x1,1 méter) a
XXI., Csepel Tanácsház (Szent Imre tér), az MSzMP Csepeli Bizottsága
épületén állt. Kun Béla születése 100. évfordulóján avatták:
Szakasits Árpád kőfaragósegédből lett szociáldemokrata politikus, majd
az „egyesülés” után az MKP elnöke. Hamis vádakkal 1950-ben börtönbe
került, majd rehabilitálták, akik bezárták. (1961-ben, amikor az
Újságíró Szövetség székházban Siklósi Norberthez, a Szövetség
főtitkárához mentem (L.: „Mikor ki szót emelt II. írásomban), a folyosó
bal oldalán, egy ajtón Szakasits Árpád nevét is láttam. Saját irodája
volt a Szövetségben.)
Szobra (Marton László, 1988, bronz, 2 méter) a XI., Szakasits Árpád (Etele) úton állt:
Ságvári Endre mellszobra az V., Városház u. 9-11., a Városháza udvarán állt. (Baksa Soós György, 1949, bronz.)
1944-ben csillaghegyi csendőrnyomozók egy budai cukrászdában
felismerték társával, és letartóztatásukat kezdeményezték. Ságvári
előrántott pisztolyával három csendőrnyomozót súlyosan megsebesített
(akik közül egy meg is halt), majd már az utcán, menekülés közben
lelőtték. Az egyik még élő (Ságvári által megsebesített)
csendőrnyomozót, Kristóf Lászlót 1957-ben (13 eltelt év után!) halálra
ítélték Ságvári lelövéséért, és ki is végezték. (Pedig nem is Ő lőtte
le, ő csak kapta Ságváritól az egyik lövést.)
A Legfelsőbb Bíróság
2006. március 6.-án rehabilitálta, hatályon kívül helyezte a Kristóf
László ellen 1959-ben hozott halálos ítéletet, mivel a csendőrök akkor
jogszerűen jártak el. Ez igen heves ellenzést váltott ki a retrográd
kommunisták között és a baloldali médiában.
A Szovjet Hősi Emlékmű (Kalló Viktor, 1965, mészkő) a XIII., Béke téren
állt. Már nehezen olvasható felirata: „Örök dicsőség a Szovjetunió
szabadságáért, függetlenségéért, és a magyar nép felszabadításáért
vívott harcokban elesett hősöknek. 1945-1965.”
XVI., Rákosszentmihály Hősök terén állt a Szovjet Hősi Emlékmű (Mikus
Sándor, 1970, bronz, 2,5 méter) szobra. Ő készítette az 1953. május
1.-én felavatott Sztálin szobrot is, amit a forradalomban ledöntöttek.
A Szovjet - Magyar Barátság emlékműve (Búza Barna, 1975, pyrogránit,
3,2x7 méter) a X. Kőbánya - Óhegy, Barátság parkban állt. Felirata:
„Szabadságunk és békénk záloga a magyar-szovjet örök barátság.
1945-1975” „A művet Vucsetics szovjet és Kisfaludi Strobl
szobrászművészek eszmei tanácsadása alapján Zilahy István építész és
Búza Barna alkotta. A kivitelezést a Finomkerámiaipari Művek „Zsolnai”
Porcelángyára készítette 1975-ben.”
Végül az előző emlékmű háta mögött, tőle jobbra, egy elfektetett kő
szoborcsoport, valamint egy becsomagolt szobor látható, melyekről nem
sikerült semmit megtudni:
Harmatos emberpalánta koromban — még a háború alatt, úgy 1942-43-ban az
akkor új „világvevő Telefunken” rádiónkban sokszor hallottam egy
felejthetetlen, fülbemászó dalt, ami most eszembe jutott:
„Minden elmúlik egyszer, / minden végéhez ér, / és minden december / új májust ígér.” —
Nos:— Valami ismét elmúlt, a végéhez ért. De, hogy „új májust ígér”…? — az még a jövő titka.