A  civilek  csak  azután  kezdtek  a pincékből, a front mögötti területekről vagy a gettóból visszatérni egykori lakásukba, hogy a harci zaj elült körülöttük. Amikor erre  a  merészebbek  elszánták  magukat,  olykor  a   legképtelenebb  pózokban heverő többnapos német, orosz vagy magyar hullákba botlottak a szobáikban. A bedőlt  falak,  leszakadt  mennyezetek,  szétlőtt  ablakok mögött örökre elnémult alakok  hevertek  a   januári-februári  hidegben  fagyottan,  elszórt  fegyverek, lőszerek  és  holmik  társaságában.  Lábukról   többnyire   hiányzott   a   csizma, feltépett ruháikon elfeketedett vér, a zsebeiket átkutató oroszok által széthajigált irataik  fehér  lapjai  világítottak  körülöttük  a   malterporos,  téglákkal  tarkított padlón.  Egyes  bútorokról,  ablakkeretekről  csak  csiszolással  lehetett   később eltüntetni  a beléivódott vér- vagy agyvelőfoltokat, sok helyen ki kellett dobni az elszíneződött  sezlon- vagy fotelhuzatot, amelyen valaki kiszenvedett. Sok család még  ma  is  felfedezheti  régi  bútorain   a   lövedékek,  aknaszilánkok  nyomát. Az  első  feladatok  közé a  mindenütt heverő hullák és állati tetemek eltemetése, elföldelése  tartozott.  A  szovjet  katonaság  minden épkézláb embert, még a 12 éves  gyereket  is kihajtotta a házakból és velük temettette el az oszlásnak indult tetemeket. A szovjet alakulatoknak köszönhető, hogy a városban az ostrom után nem okozott katasztrófát az éhezés: a nagyobb tereken felállított tábori konyhák mindenkinek  adtak  egy  tál  meleg  ételt és fekete kenyeret. Ennek jelentőségét nem szabad alábecsülni – a sok brutalitás és tragédia ellenére az ilyen gesztusok jelentősen  javítani  tudták  az  új  megszállókkal szembeni hangulatot. A tőzsde (ma a Televízió épülete)  és  az  előtte  található  tér,  valamint  a Teleki tér volt a kereskedelem  központja.  Valuta  és  értékpapírok  mellett   zsírt,   szilvalekvárt, rézgálicot,  minden  elképzelhető  árut  lehetett  itt  adni-venni. Természetesen a „kereskedők” nagy  része nem tartott magánál árut – zömük csak azt tudta, hogy ki  az,  aki  tudja,  hogy  kinél  és  hol  lehet  megvenni  a keresett árucikket. Az ilyeneket  a  köznyelv  „láncolóknak”   nevezte.  A  háborús  divat  másik  jele  a hátizsák  tömeges  elterjedése volt: hátizsákot viselt, aki vidékre ment, aki eladni vitte  holmiját, és aki csak abban reménykedett, hogy talán mégis adódik valami. A szovjet katonák szemében három árucikk egészen különleges helyet foglalt el: az  óra,  az  öngyújtó  és  a  töltőtoll   szinte  valutának  számított.  Legnagyobb népszerűségnek  az  ún.  piros  köves  órák  örvendtek.  Akadtak  minden hájjal megkent  csirkefogók,  akik  vörös   zománcfestékkel  petyegtették  meg  az  óra belsejét:  így  pótolták  a  hiányzó  rubinokat.  Az első villamosjárat már február 8-án  megindult  Újpest  és  az  angyalföldi  Forgács  utca  között. A többi vonal üzembe helyezése  csak  április-május  folyamán  kezdődött  el,  de  novemberre szinte  minden  járat  működött.  Az  autóbuszközlekedés  viszonylag  rövid időn belül,  február  20-án megindult, igaz, ez csak egyetlen járműre korlátozódott. A szovjet  városparancsnokság  ugyanis felismerte a tömegközlekedés fontosságát, és  az  Istvánmezei  úton  található  autóbuszüzemnek   parancsba   adta,   hogy legalább  egy  autóbuszt  hozzon  helyre  három  napon  belül.  Az  első  konflis március  19-én  jelent  meg  az  utcákon.  A  telefon  és  a rádióközvetítés 1945. május  1-én  indult  meg,  ezen  a  napon  kezdték  el   a   postai   küldemények kézbesítését  is.  Legkésőbb   a   csatornahálózat   tért   magához:   még   1945. novemberében  is  csak  a  háború  előttinek  alig  2%-át  teljesítette.  A  köztéri szemét  elszállítása  áprilisban  kezdődött  –   a   köztereken   45.000   köbméter háztartási  hulladék  éktelenkedett – és  hónapokig eltartott. A szovjet katonaság csak  a  hullák  eltakarítását szervezte meg azonnal, mert ez járványügyi okokból számára  is  fontos  volt: igaz, döntő részben ezt is a lakossággal hajtatta végre.
Pesten  már  1945.  február 6-án játszott  a  mozi:  az „Oreli csata” című szovjet filmet   láthatta  a   közönség.  Május   elsejét   saját   hősi   emlékműveikkel   is ünnepeltették  a szovjet hatóságok. A 2. Ukrán Front haditanácsának parancsára három helyen emeltek hősi emlékműveket: a Szabadság téren, a Gellért Szállóval szemben  és  a  pesti  Dunakorzón.  Az  emlékművek  környékét természetesen a helybeli   lakosságnak   kellett   ellenszolgáltatás  nélkül   megtisztítani.  Mivel  a vízellátás  csak akadozva indult meg, a lakosság a közkutakhoz, forrásokhoz járt mosni.  Legkedveltebb  helynek  a Városliget melegforrásai számítottak, a Hősök terének  bronzszobrait pedig ruhaszárítóként hasznosították. Sokan felszántották kertjeiket, hogy személyes szükségleteiknek legalább egy részét fedezni tudják – 1945  nyarán  csak a XIV. kerületben 35.000 zöldségtermelőt tartottak nyilván.
A  városban  egyes  kerületek népessége a felére apadt: a leginkább elpusztult I. kerület  lakossága  például  23  ezer főről 13 ezerre csökkent. A II. kerületben is 33%-os  volt  a  lakosság  fogyatkozása.  Az   ostromot   megelőző   angolszász légitámadások a XIII. és a IX. kerületet sújtották a leginkább, az épületek 38–39 %-a sérült  meg. 1945 áprilisára a  lakosság az  eredeti egymillió-kétszázezerről nyolcszázharmincezerre  csökkent,  ezen belül 166 ezerrel több volt a nő, mint a férfi.
 

A Duna jegén fát gyűjtő emberek, 1945 tele Fotó: Kunszt  János Forrás: Magyar Nemzeti Múzeum

Az első krumpliszállítmány. Budapest, Nyugati pályaudvar Fotó: Reismann Mariann Forrás: Magyar Fotográfiai Múzeum

Játszótér a Horváth-kertben Fotó: Kunszt János Forrás: Magyar Nemzeti Múzeum

Az Üllői út-Kálvin tér sarok. (Az épület helyén ma foghíj látható) Fotó: Seidner Zoltán Forrás: Magyar Építészeti Múzeum

A romos Városháza Fotó: Escher Károly Forrás: Magyar Nemzeti Múzeum

„Élet a föld alatt”  Forrás: Magyar Fotográfiai Múzeum

Petőfi könyvesbolt valahol az I. kerületben Fotó: Reismann Mariann Forrás: Magyar Fotográfiai Múzeum

Az MKP szórólapja, 1945 Forrás: Országos Széchényi Könyvtár

Szovjet hősi emlékmű avatása a Szabadság-téren, 1945. május 1-én Forrás: Hadtörténeti Intézet és Múzeum