Krausz Tamás| Népszabadság| 2011. április 4.

A magyar jobboldal ismert mértékű győzelme a legutóbbi választásokon, világossá tette a gondolkodó emberek számára, hogy az új kormányzat és általában a hatalmi elit „nemzeti” frakciója ismét belevág az 1989 után már körvonalazott feladatba: a „jövőnk a múlt” jelszavának jegyében a lehetőségek határáig visszaállítják a horthysta tekintélyuralmi rendszer életképesnek látszó elemeit a „történelmi emlékezet” területein is.

Az e folyamattal szemben állók a legrosszabb stratégiát választják, ha nem az egészet opponálják, hanem csak ennek egyes elemeit teszik szóvá. Szellemi alultápláltnak kell lenni ahhoz, hogy a Roosevelt tér, a Moszkva tér, a Lukács György utca nevének megváltoztatása vagy a szovjet emlékmű lebontása között ne lássák a szerves és közvetlen összefüggést. Nem lehet azt mondani, hogy Roosevelt maradjon, de Lukács nevét eltörölhetik, a szovjet emlékművet vihetik. Folytatódik a 89-es hagyomány, harc a történelmi emlékezet ellen, amely a magyar piacgazdaság (értsd – félperifériás kapitalizmus) szellemi felépítményének már elidegeníthetetlen része lett.

Bosszú ez vagy kultúrharc? A magyar szélsőjobb régi követelése teljesül, ha Tarlós főpolgármester és tanácsadói beváltják legújabb ígéretüket és elmozdítják a Szabadság téren álló szovjet hősi emlékművet, az utolsót Budapesten. Hogy van-e ehhez joguk vagy sincs, az legyen a jogászok feladata kideríteni, hiszen az emlékmű orosz tulajdonban van. Engem mint ruszistát, aki sok évtizede foglalkozom a Szovjetunió és Oroszország történetével, tulajdonképpen meglepnek a fejlemények. Ugyanis azt látom, hogy a rendszerváltás óta orosz földön a magyar katonasírokat és hadifoglyaink emlékhelyeit megbecsülik. Nem úgy, ahogyan mi szeretnénk, de sokkal jobban, mint amúltban.

Felmerül hát az emberben a kérdés, kinek áll ma érdekében ez a teljesen értelmetlen, nem tudom másképpen nevezni, kultúrharc, amely végleg ki akarja söpörni az emlékét is annak, hogy Magyarországot a náci megszállás alól a Szovjetunió Vörös Hadserege szabadította fel. Tegyük fel egy pillanatra, hogy a budapesti városvezetőség hitvilágába, ideológiai elkötelezettségébe nem tartozik bele a nácik alóli felszabadulás,mint pozitív történelmi tapasztalat. De vajon a Moszkva tér nevének eltörlése után a szovjet katonai emlékmű félredobása nem saját nemzeti érdekeink sérelmére történik-e? Elhiszi nekünk ezek után bárki is, hogy mindennek nincsen oroszellenes üzenete? De kinek áll érdekében Oroszországgal való kapcsolataink ideológiai és kulturális természetű megrontása? Vagy ezzel a gesztussal akarunk nyitni az orosz piac felé?

Nem tiltakoznék, ha látnék ebben a folyamatban egy szemernyi politikai racionalitást vagy észlelném a humanizmus bármiféle megnyilvánulását. De vajon értik-e Tarlósék egyáltalán, hogy hová vezet ez az út?

A szerző történész