Szerző: Széchenyi Sándor 2006. március 6. 13.56 A Honvéd Kulturális Egyesület helytörténeti adatgyűjtő pályázatot hirdetett 2005. áprilisában általános és középiskolai tanulóknak. A pályázat célja volt, hogy a tanulók minél több második világháborús adatot, emléket gyűjtsenek össze közvetlen lakhelyükről és környékéről. A pályázatra közel 60 pályamunka született. Ezúttal a II. csoport díjazottja, a biharkeresztesi Széchenyi Sándor, a berettyóújfalui Arany János Gimnázium és Szakközépiskola tanulója dolgozatát közöljük.
A második világháború lakóhelyemen Helytörténeti adatgyűjtő pályázat
Készítette: Széchenyi Sándor 10. a osztályos tanuló Arany János Gimnázium és Szakközépiskola, Berettyóújfalu 2005
„Mint magadat, úgy munkáld a világot. Tedd teljessé, mi csak tökéletes. Tetteidben túl kell élned halálod, Megszületni másként nem érdemes.” (Horváth Imre: Parancs)
Minden népet saját egyedi történelme kovácsol nemzetté. Ismerjük meg elődeink életét, tetteik mozgatórugóját, céljaikat, örömeiket, bánataikat! A múltban gyökeredzik jelenünk, és majdani jövőnk is. A magyar nemzet történelmének drámai eseménye a második magyar világháború. Történelmünk legsötétebb és egyben leghomályosabb korszaka. 150 ezer ember soha nem tért haza. Akinek halálhírét hozták, azt kegyelettel elsiratták. Özvegyek, feleségek, árvák néma gyászba burkolózva siratták el egy esztelen és értelmetlen háború áldozati hőseit. De mi van a bizonytalanságban kétkedőkkel: megfagyottak, fogságba esettek, eltűntek? Soha nem tudhatjuk már meg sorsuk! Történetük velünk, bennünk folytatódik, akik választ keresünk a múlt igazságaira. Amíg nem késő, a még élő szemtanúkat, a II. világháború hiteles krónikásait keressük, kutassuk, hogy megismerhessük nagyapáink korát! Az elpusztultak sorsa és utóélete figyelmeztet arra, hogy emlékezni kell a nemzetért hozott és vállalt áldozatokra.
2003-ban a Honvéd Kulturális Egyesület pályázati felhívására készítettem egy helytörténeti adatgyűjtő munkát, melyben megpróbáltam összegyűjteni Biharkeresztes és környékének a II. világháborúból megmaradt emlékeit. Mostani dolgozatom e gyűjtőmunkának tovább bővített változata, a pályázat első része a 2003-ban már beküldött anyagot tartalmazza, míg második része az azóta történt gyűjtés eredménye. Sokáig kerestem a túlélőket, hiszen egyre kevesebben vannak. Amikor a bácsik, nénik elmesélték történeteiket, szívszorongató ugyanakkor örömteli is volt velük a találkozás. Nagyon nehezen nyíltak meg, hiszen begyógyult sebek szakadtak fel, illetve eddig az ő személyes történeteikre senki sem volt kíváncsi. Az elmúlt másfél évben sikerült még néhány élő szemtanúval beszéltem, akiket az előző pályázatom idején még nem ismertem, közülük néhányan sajnos már nem élnek. Nagy öröm volt számomra, hogy az előző gyűjtéshez képest sokkal nagyobb képanyagra bukkantam. Nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy az idősek megmutatták ezeket a fotókat, bár ez néha csak többszöri próbálkozás után sikerült, féltik, óvják az emlékeiket, nem is csoda, hiszen ez életük egy darabja. Most is mint az előző dolgozatomban szó szerint jegyeztem le és adom tovább a hallottakat. Úgy gondolom, nincs jogom szavaikat átformálni, átírni, következtetés levonás az olvasó dolga. Nagyon érdekel régóta ez a téma, sokat foglalkozom e korral, különösen a II. világháború hadtörténtével. Gyűjtök minden olyan anyagot, amely megőrzi és közvetíti a tudást a nagyon bonyolult és érdeke korszakról.
Biharkeresztes környékének hadtörténete 1944-ben
Biharkeresztes az Alföld peremén, a Körös és Berettyó folyó közén, a Bihar-hegység lábától 20 km-re fekszik. A térség legfőbb városa és központja Nagyvárad volt, melyet 1944. augusztusában lebombázott a szövetségi légierő. 1944. X. hó elején a front elérte a bihari környéket. Már október elején összevonták a Körös–Berettyó közére a német–magyar erőket, ugyanis az úgynevezett Cigánybáró-hadműveletet innen, Nagyvárad környékéről szerették volna elindítani, aminek célja Erdély visszafoglalása lett volna. 1944. X. 12-én végleg elfoglalták Nagyváradot a szovjet, 2. Ukrán Front csapatai. A környéken harcolt a magyar VII. hadtest, melynek székhelye szeptember végén Biharkeresztesen székelt, Vörös Géza altábornagy vezetésével. Vörös Géza altábornagy tájékoztatása az elkeseredett harcokról: „A 12. hadosztály a teljes szétzüllés állapotában. Az ellenség Püspökfürdő alatt van (Nagyváradtól 8 km-re, délre). A 4. póthadosztály is visszavonult, és ami megmaradt belőle az itt van a falu környékén. Semmi saját csapatot sehol megállítani nem lehet! Harcolni már senki sem hajlandó. Reggelre azt hiszem már nem lesz arcvonal!” A faluba X. 12-én bejött egy orosz előőrs, majd bevonult. Néhány órával később a németek visszajöttek a faluba és egészen X. 14-ig tartották magukat. Ők az 1. páncélos hadosztály katonái voltak. A falut X. 14-én a 2. Ukrán Front 6. Gárda harckocsi hadsereg, 33. lövészhadosztálya foglalta el. A szovjet csapatok gyűrűbe fogták ezt a vidéket és így kívánták az ellenállást megtörni. A község környékén heves harcok dúltak és a bihari falvak többször gazdát cseréltek. A szovjet csapatok több lakost agyonlőttek és lőttek le német hadifoglyokat is. A magyar-német erők X. 14-án Berettyóújfalunál próbálták a gyűrűt áttörni, amit a szovjetek alkottak. A falu szenvedett veszteségeket: lelőtték a katolikus templom tornyát, lakóházak rongálódtak meg, tönkretették az iskolát, stb. A környéken sok lövészárkot ástak, melyekből később melorációs csatorna lett, vagy betemették. Harckocsikat, ágyúkat, félpáncélosokat és az elszórt hadianyagot összeszedték és elvitték beönteni vagy megsemmisíteni. A szomszéd falu Berekböszörmény és Biharkeresztes közt folyik a Kutas nevű csatorna, aminek árterében (a szóbeszéd szerint) egy tank van elsüllyedve, amit a mai napig nem háborgattak. A környék lakosai, amit tudtak felhasználtak, pl.: a harckocsi lövegtornyáról levágták az ágyúcsövet és a kupolát tyúkólnak használták. A harcok elcsendesedése után megkezdték a hősi halottak összegyűjtését, szekerekkel hordták be a faluba az elesetteket. A falu környékén 7 magyar katona esett el, akik közül 5-öt itt temettek el. (3 a katolikus temetőben, 2 a temetőben, 1 a falu környékén). Egy Fürész Ferenc nevű honvédot már Mezőpeterden temettek el, mert ekkora (X. 14.) elfoglalták a szovjetek a falut. A rendszerváltás után két magyar katonát elvittek haza a hozzátartozói sírjukra fejfa került haláluk után, de mára csak a sírhalom maradt meg, a kereszt elkorhadt. Ez jellemzi a legtöbb katonatemető, katonasír sorsát Magyarországon. A faluban és környékén 18 ismeretlen német katona esett el, velük nem nagyon foglalkoztak a háború után, és közös sírt kaptak. A sírok mára teljesen eltűntek, nagyon kevés ember tud sorsukról. Járai József nevű biharkeresztesi lakost 2000-ben egy német katona családja kereste meg, mert ő temette el hozzátartozójukat. Az általa eltemetett német katonák sírjára ültetett egy akácfát és így megtalálták őket, majd elvitték. A többi sírról nem lehet tudni, mert eltűntek, nem foglalkoztak velük. A szovjet katonák 73-an vannak eltemetve a szovjet hősi emlékmű alatt. A harcokban sokan elestek, de 1945. januárjában véletlen baleset folytán összement két, katonákat szállító vonat és itt sok orosz kiskatona meghalt. A faluba gyűjtötték össze a halott szovjet katonákat a környékről. Még Komádiból is hoztak ide tisztet. 3 magas rangú tiszt van eltemetve a hősi emlékmű előtt három külön sírba, amin rajta van a fényképük, születési és halálozási dátumuk. Volt olyan, hogy a koporsóból kivették a halottat, akit a helyiek vittek a temetőbe és szovjet katonát tette bele, majd úgy temették el a többi közé. Volt olyan, hogy mosóteknőbe temették el a szovjet katonát, de a végén már hegyén-hátán feküdtek a halottak, és úgy temették be a sírt. A ’60-as években emlékművet emeltek a szovjet katonáknak és minden évben megkoszorúzták az úttörők. A rendszer sajnos megfeledkezett azokról a hősökről, akik hazájukért, családjukért és népükért ontották vérüket: a magyar katonákról.
„Mind hősök voltak oroszok, németek, magyarok, mert a legszentebb ügyért, a hazáért adták életüket.”
I. rész
2003. évi gyűjtés
Maár Lajos (Nagypapa) Nagykereki
„A németek 1944-ben vonultak be a faluba. Itt egy helyőrséget és egy javítóműhelyt hoztak létre. A faluban rengeteget járőröztek. Voltak tankok azokat nem használták, mindig gallyakkal voltak lefedve. A nagyanyámékhoz bementek a németek, és egy vagy két napig el kellett őket szállásolni. Három teherautóval jöttek, ami tele volt lőszerrel. Szegény nagyapám beteg volt és a németek egymás hegyén-hátán aludtak, de beteg nagyapámat nem vették le az ágyról. Ez után összepakoltak és elmentek Debrecen felé. Ezek a németek jó emberek voltak. A nagyapámék udvarán akkora töltényhüvelyt hagytak a németek, hogy radír nagyságú lőpor volt benne. A németek a vasútállomás mellett bunkert építettek a bombázások ellen. A mi földünk a falutól elég messze volt, a termés szedetlenül ott rohadt a földeken. Sok ágyú volt a tengeribe ezeket a németek használták. Rengeteg döglött ló, boros hordó, bombatölcsér halott katonák, biztos lebombázták őket. Apám ekkor már hadifogoly volt Szibériába. Ő több mint 70 kg volt mikor Margittára besorozták és 1948-ban mikor hazajött alig volt 40. Csalánlevest ettek, mindig dolgoztak. Volt a Donnál és itt lett hadifogoly. Én ekkor 6 éves voltam, és egy német katona rohamsisakot adott nekem, mikor elmentek a faluból. Hát bejöttek az oroszok, ők sok lányt megerőszakoltak. Az ételt, állatot elvitték. Nekünk volt egy szép, fiatal üszőnk, az oroszok a mi utcánkban hajtották a teheneket ez mind a falué volt. Egy tehén összeesett és megdöglött, az orosz, ez egy kucsmás kozák volt, bejött az istállóba és el akarta hajtani, a dögöt meg otthagyni. Hát mi a négy gyerek, anyám, nagyszüleim nem engedtük de a kozák mérges lett és mindannyiunkat falhoz állított és géppisztolyt fogott ránk, nem sok kellett volna. Láttuk amint Sztálin-gyertyákat dobtak Debrecenre. Az egyik orosz bejött hozzánk, anyám a sutba bedugta a bort, az orosz megtalálta és anyámat pofon vágta. Engem egy kozák a térdére ültetett és elkezdett harmonikázni. Ezután jött a Rákosi kor mely igen kemény volt a falun.”
Balogh Sándor
,,1941-ben vonultam be katonának Debrecenbe. Innen 1942. decemberében elkezdtek kiszállítani a frontra. Debrecenből Ungvárra itt kirakodtunk, és egy hónapig képeztek minket, én egy híradós gépesített századhoz voltam beosztva. Innen a felvidéki Galántára, ahonnan Lengyelországba. Egy állomáson már nem emlékszem hogy hol, még német részen vagy 15-17 gyerek volt az állomáson. Mikor megállt a vonat kiabáltak nekünk, hogy »magyar kenyerecske, magyar kenyerecske«. Mi örömmel dobáltuk ki a kenyérdarabokat, verekedtek érte. Már orosz részen haladtunk és a sok ágyú, tank, autó szanaszét volt az út mellett. Itt a partizánok a síneket robbantották fel. Egész hadosztályok repültek a levegőbe. Itt meg kellett állnunk, mert az utászok csinálták a hidat, amit a partizánok felrobbantottak. Aludni sem mertünk, úgy féltünk a partizánoktól. Innen Voronyezsbe a »magyarok temetőjébe« értünk. Itt a Donnál 200 km-t tartottak a magyarok. 1943. január 13-án már láttunk menekülő honvédeket. –45 oC volt, igaz volt fül és orrvédőnk, de nagyon fáztunk. Itt hallottuk, hogy az oroszok áttörték a magyar frontvonalat, és lendületesen törnek előre. Onnan vissza Belgrádba. Innen Szumiba, itt már volt egy kis időnk felzárkózni. Éjjel 2 óra felé riadót fújtak. Aki tudott az, menekült. A gázálarcot kidobtuk a tokból és ételt tettünk bele. Jöttünk 3-4 napig. Az emberek kiálltak a nagy hidegbe, és aki leült vagy pihent annak a lába elkezdett fagyni. A munkaszolgálatosok jöttek leghátul. Kevesen jöttek szánon vagy autón. A lovak, ha kifulladtak otthagyták az út mellett a zsidók meg megették. Nekünk volt kis élelmünk. Mi szánon jöttünk. Akik az úton vánszorogtak, az egy 3-4 méter széles út volt, ami gyantás fenyővel volt lerakva. Sok fenyő volt arrafelé. A piszkos németek gázoltak keresztül rajtunk, nekik voltak még páncélosaik, tankjuk. A hű szövetségesek még egy darab kenyeret sem dobtak nekünk. Egy honvéd a lassan menő tankra fel akart kapaszkodni, de a német a puskatussal rávágott a kezére és azt mondta, hogy nincs hely, menjen innen. A zsidók, magyarok, olaszok, románok, németek menekültek az úton. El voltunk csigázva. Szumiba menet egy honvéd leült az út mellett, társa fel akarta állítani de eldőlt. Ő megfagyott. A városban volt lányi Gusztáv parancsnoksága. Parancsot kaptunk, hogy csatlakozzunk hadosztályunkhoz Kolnika. A németek az áttörés után nem bíztak már a magyarokban. Ezért mi a vasutak mellett bunkereket, géppuskafészkeket ástunk partizánok ellen. Már Lengyelországban voltunk itt kaptuk a parancsot, hogy fejlődjünk fel és törjünk ki a gyűrűből, mert bekerítettek minket. Felvettük gyatra fegyvereinket és készültünk a kitörésre. A puskáink zárdugattyúi elfagytak és csak taposással lehetett a jeget kiverni belőle. Hadseregünknek gyatra volt a fegyverzete. Fogságba estünk. Decemberbe Vulkától vittek, innen vittek minket Biala-Padlaszkába. Vulkától kb. 5 km-re jártunk az egész hadosztály itt még nem esett fogságba. Összetalálkoztunk a többiekkel és őket is bevágták hozzánk. Ekkor láttam először orosz embert: olyan turkesztáni, kisméretű, mandulaszemű, fonott hajú emberke volt. Csak egy bajonett volt nála. Egy faluban verembe zártak minket. Itt még volt egy keresztesi cimborám. A táborban rengeteg magyar, német és 7 olasz is volt, minket mindig géppuskával őriztek. Az oroszok nagyon haragudtak a németekre. Azt mondták, hogy a németek jobbra a többiek balra. Majd 10 őr elvezette a 150 németet a bokrok mögé majd géppuskaropogás és a sok német mind halott volt. Minket vittek innen máshova, mert az új transzportnak kellett a hely. Éhen, szomjan, sebesülten vánszorogtunk. Akik nem tudtak jönni azt cipeltük, de örültünk hogy még mi megyünk. Kit nem vittek azt lelőtték az oroszok. Megérkeztünk a főútra, láttuk a friss csapatokat, melyeket vittek az arcvonalon. Aki lelt egy almacsutkát az megette. A nagy dohányosok még a cigarettacsikket is rágták lógó helyett. Beértünk az első gyűjtőhelyre itt enni is kaptunk, csalánlevest. Mindegy hogy mit adtak, mert mindent megettünk. A táborba volt egy magyar zsidó alhadnagy, aki összeírt minket. Innen indítottak Bresztbe, 4 napig mentünk. Innen Babrniszkba, itt nagy láger volt, kb. 120 000 ember volt, falvakban aludtunk, 3 emeletes priccseken. A tetű evett minket de nem foglalkoztunk vele, mert 3 napja nem aludtunk. De az oroszok már a Kárpátokban harcoltak. Itt már önként adták meg magukat a katonák. A szerencsétlenek közt volt olyan hogy mikor megadták magukat és beértek a táborba, összeestek és meghaltak. Tőlük haltak meg a legtöbben. A holtakat leszedtük a priccsről és magasított oldalú szekereken elvittük őket. A ruhákat le kellett róluk szedni, mert kellett a következőknek. A dögcédulát be kellett adni az oroszoknak. Voltak a holtak közt 15-16 éves gyerekek. Másfél évig jártunk egy kolhozba dolgozni, gerendát vágtunk, lécet raktunk. Már mondták, hogy mentek haza. Hát Minszkbe kerültem. Itt voltak magyarok, olaszok, románok még japánok is, de legtöbb a német volt. Itt láttam 2 keresztesi fogolytársamat. Egyik napra nagyon emlékszem: vagy 30-35 magyar SS-légióst hoztak. Őket agyonlőtték. Mindenkinek megnézték a hónalját, mert az SS-nek ide volt besütve a jel, a két villám. Velük azt hitették el, hogy a hazát megmentik, földet és pénzt kapnak. Egy nap menetlevelet kaptunk és bevagoníroztak kb. 500 embert köztük sok zsidót. Akik ott maradtak nagyon sírtak kiabáltak és azt mondták, hogy hozzátartozókat keressünk és beszéljünk velük. 1947. június 7-én vagoníroztunk ki Máramarosszigeten. Nem mehettünk tovább, mert otthon kormányváltás volt. A transzport újra útnak indult. Egy faluban öreg néni várt minket és megkérdezte az őrt, hogy egy kosár kiflit kioszthat. Az őr bólintott és mi majd felborítottuk szegény nénit. Örömmel rágtuk a száraz kiflit. Az orosz őr szégyellte magát miattunk és oda sem nézett. Nyíregyházára értünk itt finom paprikás krumplival kínáltak. Sírtunk, úgy örültünk. Nagyon vártak minket. Mindenki a fiáról, férjéről, apjáról kérdezett. Még 1950-ben is jöttek hozzám, hogy nem láttam-e ezt-azt. Debrecenbe megkaptam az elbocsátó igazolványt. 5 forint gyorssegélyt kaptam. Itthon anyám, húgom vártak. Hazafelé mindenki nagyon köszönt. Otthon megcsókoltam a kapufélfát. Jöttek ismerősök, rokonok látogatni. AZ orvos mondta, hogy nem szabad sokat enni, mert a szervezet elszokott a rendszeres étkezéstől és meghalhatok. Nagyon kívántam ám a pörköltöt. Húgom a kenyér héját levágta és eldobta, én meg elvittem és megettem. Ez volt az a szörnyű háború az én szememben.”
Rákosi László
„1944-ben az oroszok bevonultak a faluba. A németek innen Debrecen felé mentek páran harckocsikkal és teherautókkal. Három nagy Tigris tank volt az állomás melletti kubikgödörbe, ezeket már rosszan hozták ide, de nem javították meg és itt maradtak. Én ekkor 9 éves voltam és benne voltam minden jóba. Három barátommal kimentünk a tankokhoz, Pista, Józsi, Lacika és én. A tank tetején feküdt egy halott német és géppisztoly volt a kezében, mi bemásztunk és néztük a tank lövedékeit. Az elsütő szerkezet még jó volt és még lövedék is volt benne. Pisti meglátott egy láncot, ami működésbe hozta a löveget. Azt mondta, hogy ez kell neki, mert a kutyája elszakította a láncát és hazaviszi neki. Azzal megrántotta és a tank elsült Bedő irányába. A sok orosz katona szaladt a tankhoz puskával, géppisztollyal. Édesapám ebben az időben bakter volt. Ahogy kibújtunk a tankból apám egy nagy pofont akart adni nekem, de egy orosz tizedes megfogta a kezét, és azt mondta: – Miért bántod ezt a gyereket, hisz még kicsi? Apám válaszolt valamit oroszul. – Hol tanultál meg oroszul – kérdi a tizedes. – A ’14-es háborúban – mondja apám. Hazamentünk és én még otthon, nevelést kaptam. Nagyon megijedtünk mikor a tank tetejéről a halott német leesett, mert azt hittük, hogy megöltük. 1945. januárjában még sok hó volt, Józsika, Laci és én kuglipályát csináltunk. Vittünk csutkabábukat, lapátot és Józsi hozott egy golyót, ami egy páncéltörő gránát volt, de ő ezt nem tudta. Ezt a »golyót« az apja ásta el az oroszok elől. Mi javában kugliztunk, és valaki kihúzta a biztosítószeget, és előttem 3 méterre felrobbant. Józsi meghalt, én a hasamba 2 repeszt, a lábamba pedig 5 darabot kaptam. Négy napig ápoltak egy kötözőhelyen. Az egész falu megtudta, hogy balszerencse történt. 1945 telén este 11 óra felé én az istállóban voltam, apám szolgálatban a vasútnál. Egy orosz szerelvény jött és katonákat hozott. Hatalmas csattanás és pukkanás. Apám azt mondta, hogy felrobbant de reggel mondták, hogy rossz vágányra engedték. Összement egy másik vonattal. Rengeteg orosz katona meghalt és megsebesült. Bejöttek hozzánk is „szétnézni”. Lementek a pincébe, és a tojást, szalonnát elvitték. Nekünk volt 2 vágnivaló disznónk, de azt a németek lelőtték. Egyik reggel vagy 3 német bejött az udvarba, innen az ólba és egy géppisztollyal lelőtte. Utána a bajonettel leszúrta, majd felhúzták a fára és felbontották. Az oroszok elhajtották az egyetlen tehenünket. Ellopták a falu állatait. A vasút mellett egy őrtorony állt ez figyelte a Románia felöl jövő szerelvényeket ebben a németek elvonulta után, orosz nők állomásoztak. Az utolsó német egy oldalkocsis motoron menekült el Debrecen felé.”
Járai József
„Én 1944. szeptemberében töltöttem be a 18-at. Október elején kellett volna bevonulnom katonának Margittára. Ez még ekkor Magyarország volt. A faluban volt egy Péter István nevű csendőrparancsnok, aki családi barátunk volt. Ő mondta, hogy ne vonuljak be katonának, mert mire Margittára érünk, a ruszkik már benn lesznek. Akinek menni kellett azok nagy része fogoly lett vagy meghalt. Nagybátyámékat október 10-én elvitték Debrecenbe katonának és innen a Dunántúlra. Hát bejöttek az oroszok október 14-én. Mi pincékben bújtunk meg és az élelmet elrejtettük. Megtaláltak minket és elővezettek. A faluban volt 2 parancsnokság itt egy intelligens gárdatiszt fogadott, és kérdezett. Megkérdezte hogy voltam-e katona. Mondtam hogy nem. Elvezettek minket, otthon a katona és levente ruhákat el kellett ásnunk, nehogy megleljék, és fogolynak elvigyenek. A faluban, a mai Kossuth utcán nagy istállókat építettek és itt 200-300 ló volt, amit összezabráltak a környéken. Már voltak kisebb fagyok, és egy gyenge ló betévedt hozzánk, a kertbe. Mi megetettük, de megdöglött. A gárdaparancsnok mondta, hogy ha kóbor katona van a környéken zabrálnak akkor szóljunk neki. Ő a községházán volt elszállásolva. Mondta, ha a katonákat bántjuk nem sajnálják a golyót. Itt ruszkik szedték az adót is. Ez utcánként bizonyos számú tyúkból, disznóhúsból, tojásból stb. állt. Keresztes ekkor is tekintélyes méretű járási székhely volt. Az oroszok bejövetelekor német helyőrség volt a faluban, kb. 50-en. Nagy harcok nem voltak csak egy pár gránátot lőttek be a faluba keletről. Apósomék a Kinizsi utcán laktak, feleségem és édesanyja kiszaladtak az utcára, de az apja benn maradt és a gránát leszakította a padlást és apósom légnyomást kapott. Lőtték a községházát, Bojt felől lelőtték a 2 templomot. A református templomnak erős volt a tető szerkezete és a golyó csak lyukat hagyott rajta, de a katolikus templom egész tetejét lelőtték. A nagyapám volt a harangozó és a felszabadulás után, visszaraktuk egy bádogos segítségével. Darabokra szedtük a tetőt és felbúztuk. Azért lőtték le a tornyokat, mert azt hitték, hogy ott német figyelő állások vannak. Itt nem voltak komoly harcok, mert egész Pocsaj–Berettyóújfalu–Körösszegapátit bekerítették, úgymond harapófogóba szorították. Volt a faluban egy tábori konyha, ott főztek a katonáknak. 14 német maradt a falut védeni büntetésből. Ők se sokáig, de szívósan védekeztek, amíg tudtak. A többi kivonult és Debrecen felé elment. Keresztesen is megalakult a nyilaskeresztes párt, melynek egy bizonyos Ladik volt a vezetője. Ők nem kegyetlenkedtek, maximum belerúgtak egy - egy zsidóba, de nem lőttek agyon senkit. 1944. októberétől kezdődött a zsidók deportálása. Innen is vittek el egy pár embert. A váradi gettóba bezárták őket. Ekkortájt Váradot kegyetlenül lebombázták. Már előtte sárga csillagot kellett a zsidóknak viselni. Csendőrök kísérték őket a környékről összeszedett zsidókkal együtt a gettóba. Egy keddi nap mindig eszembe jut mikor egy szerelvény megállt az állomáson és a marhavagonokba, amikbe 60-70 ember volt, csak egy vödör vizet raktak be és vitték őket Németországba munkára. Ekkor toborozták az SS-be a 20-25 éves legényeket, ők különösen kegyetlenek voltak, Keresztesről is volt egy fiú egy bizonyos Komáromi parasztlegény, beállt, mert tetszett neki a szép ruha, csizma, sapka. Ő többet nem tért haza. A pár német közül, aki itt maradt egyszer hajnal 3-kor bejöttek ketten és mondták, hogy ők nem sokáig fogják a falut tartani, és hogy legyünk kedvesek az oroszokkal, mert nem ismernek emberséget. Én értettem a német nyelvet, mert Váradra jártam polgáriba. Betereltek minket a pincébe és vártunk. A németek kaptak ilyen faustpatront, amiket ha rálőttek a harckocsikra kiégtek és felrobbantak. A szőlőskerti árok, és az út hídja, ahol keresztezte egymást, oda befészkelték magukat és itt nagyon nehezen tudták őket kifüstölni. A falu északi részén ástak kis bunkereket, de ezek nem mentek bele. Itt 5 német katona meghalt a többi elment. Berettyóújfaluba mentünk a katonák tovább menetelekor mikor a »harcok« lecsendesedtek. Búzát vittünk és láttuk a falu határában a halott németeket. A szovjetek elvették a ruhájukat, papírjaikat és valamelyik meztelen volt. Hát visszafelé az üres szekérre feltettük és a katolikus temetőbe eltemettük őket, mi hárman. Ástunk egy 60-70 cm-es mélységű sírt, és beletettük őket. Ezt a helyet akkor én egy diófával jelöltem meg, ami mai napig is itt áll. Később a 60-as évek elején két keresztet tettek oda, ami szintén a mai napig itt van. 2-3 éve egy bizottság jött és a tanácsházáról hozzám vezették őket. A csontvázakat elvitték a hozzátartozók. Éjjel felmentünk a padlásra és néztük, hogy a Sztálin-gyertyákat hogyan dobják le Debrecenre. Egyik nap kb. 4000 orosz gyalogos vonult át a Széchenyi utcán. Mi is itt laktunk. A sok tank, ember hömpölygött a Széchenyi utcán. Azt mondták, hogy az üres töltényhüvelyeket tilos összeszedni, de mi hazahordtuk őket. A környékről összeszedték a halott oroszokat, és a Hősök terén eltemették őket. Mi a pincékbe voltunk, mivel egy pár embert és fiút lehajtottak, mert csendőrök, katonák leventék voltak. Egy pár lányt meg akartak erőszakolni és az apjuk megverte az orosz katonákat. Őket kivégezték. Volt a faluban is két ember, akiket összetévesztettek a német katonákkal, mert szőkék voltak és azt hitték, hogy átöltözött németek és agyonlőtték őket. Személy szerint Varga Miklóst és Sári Sándort. Toldon is lőttek agyon embereket, mondták a rokonok. A mi házunk nádfedeles volt és 4 lányt bújtattunk rajta. Az egyik orosz felnézett de nagyon sötét volt és semmit sem látott és elment. Volt egy toldi ismerősöm, aki volt Németországba kényszermunkán, ő mondta hogy rengeteg női felügyelő volt, akik különösen kegyetlenek voltak. A levente minden 10-18 évesig kötelező volt, én híradós levente voltam. Sokat sportoltunk. Lőttünk, gránátot dobtunk stb. Itt a fizikai erő lét számított. Láttuk Várad bombázását. Az oroszok bejövetelekor 30-35 foglyot is hoztak, ők a községháza pincéjében voltak elszállásolva. Az oroszok után jött a gyenge fegyverzetű román hadsereg. Ők szervezetlenül jöttek be, és sokat loptak a környékről. Meg akarták bosszulni Észak-Erdély visszacsatolását. 1940 júniusában itt és a környéken magyar csapatok állomásoztak, mert úgy volt, hogy júniusba vonulnak be Erdélybe, de szeptemberre halasztották. Ők nem loptak, mert komoly büntetések járt volna rájuk. Mikor lecsendesedett a környék 1945 telén én és pár barátom kimentünk a toldi kanyarba, mert ott egy német páncélozott jármű volt kilőve. Az oldalán még a páncéltörő gránát nyoma volt. A töltények benne voltak ládákba, mi kivettük őket. A csőbe dugtuk, és kicsit megfeszegettük, így a mag levált a hüvelytől és a puskaport hazavittük. A nagymama 2-3 kanállal dobott a kályhába és mindjárt begyulladt a tűz. A hüvelyből váza lett, ami nagyapám érdeme. Nem tudtuk, hogy milyen veszélyeset játszunk. A faluba volt egy fiú ő is Józsika volt és a kezében felrobbant a páncéltörő lövedéke és meghalt.”
Parisek Sándorné
,,1940. szeptember 6-án vonultak át a magyarok Biharkeresztesen. Mi énekeltünk őszirózsát szórtunk rájuk. Ők nem loptak, hanem szépen átvonultak. Úgy volt, hogy nyár elején lesz Erdélybe a bevonulás, de elhalasztották szeptemberre. Apámékat május 3-án sorozták be és Zsadánynál várták a határnyitást, de ez már nem esett Magyarországhoz. Mi vittük a katonáknak a vizet, mert nem jöhettek hozzánk. Először a páncélosok jöttek majd a gyalogosok, kerékpárosok. Nagyon örültünk. Még a határtól a katonák messze jártak, de a fiúk már a határnál voltak. – „A románok visszaadták Észak-Erdélyt!” – kiabálták. A határnál népviseletbe öltözött lányok várták a bevonókat, táncoltak, énekeltek. Egész nap kinn voltunk. Egy nap mentünk a tengeriföldről a tököt összeszedni és láttuk, amint a csendőrök kísérik a zsidókat az állomásra. Visszafelé jövet bebújtam pokrócok alá és a németek nem vettek észre, mert ekkor 10-12 lányt elvittek. A zsidóknak volt boltjuk, de amikor elvitték őket, a boltot kifosztották. Nagyon forró nyári nap volt mikor csépeltünk és a gépről kiabált és leugrott. Mind elkezdtünk futni a fűzfák alá, ekkor láttuk, hogy 9 angol gép suhan el a fejünk fölött. Nagyon féltünk. 1 héttel később nővéreméknél voltam Borson meszelni. Megint jöttek ezek a bombázók és a határnál rengeteg német volt, akik lőszert vittek. A repülők gránátot dobtak a németekre. Az egész oszlop felrobbant, golyók repkedtek minden fele, a lőszer felrobbant a németek ordítottak. Én egy asztalt húztam a sarokba és az alá bújtam. Nemsoká láttuk, amint sok repülő megy el a falu fölött és Váradot akarja bombázni. Utána láttuk a füstölgő várost. Hallatszottak a robbanások. Nagybátyám itt halt meg. Ők a Körös-parton laktak és a vasúti hidat, megszórták láncos bombákkal és az ő házuk telitalálatot kapott. Itt a falu határában volt egy őrtorony ebből figyelték a határt. Volt a mezőn egy nagy sportpálya, ahol a leventéket képezték. Ezek reggeltől estig lőttek, tornáztak, sportoltak. Sok versenyt nyertek a keresztesi leventék. Lali öcsém nagyon jól lőtt és Komádiba háromszor is nyert kerületi lövészversenyt. A leventékkel ásták ki a faluban a bunkereket a bombázók ellen, a mai KTSZ fele. Volt egy gonosz oktatójuk és úgy bánt velük, mint a kutyával. A leventéket elvitték 1944-ben és csak kevesen jöttek haza belőlük. Kaptak páncélöklöt, és azzal elvitték őket, (volt, aki életében nem lőtt ilyennel). A háború után még nagyon sokáig leltünk a földeken katonaruhákat, konzerveket, néha még puskát meg golyót is.”
Balla Attiláné
„A mi falunkba 1944. október 14-én jöttek be az oroszok. Ez egy pénteki nap volt, előtte való héten, kedden belőtték a katolikus templom tornyát, ezután csend lett. Utána vagy 2 nap múlva jött egy lánctalpas jármű rajta vagy 10 orosz katona, majd délután egy egész hadsereg vonult át a Kossuth utcán. Énekeltek, harmonikáztak a tankok tetején. Éhesek, szomjasak, piszkos ok voltak. Sokan loptak közülük, de volt, aki adott a lakosságnak. Ritka ez egy háborúban, de megtörtént. Egy 15 éves gyerek is katona volt, bejött hozzánk. Olyan piszkos, tetves, büdös volt szegény, amikor bejött a házunkba. Anyám adott neki enni, evés előtt imádkozott aztán jóízűen evett. Utána megköszönte és egy szappant adott anyám kezébe ő nem fogadta el. A szomszéd nem járt szerencsével, mert oda bementek az orosz nők és az összes tyúkot, kacsát elvitték. Egy orosz tisztet édesanyám is ápolt, mert megsebesült Erdélybe, de nálunk halt meg. A Hősök terén néhány orosz halottal eltemették és mi is voltunk a temetésen, dísztüzet adtak le a tiszteletükre. Volt, aki védte a lányát, mert meg akarták erőszakolni, és őt agyonlőtték. Az oroszok közt volt olyan gyerek hogy a géppisztoly majd leszakította a vállát. A templom előtti dombon állt egy német ágyú, ezzel soha nem lőttek. Egy német tiszt beszaladt a házba és szólt, hogy nyissuk ki az ablakokat, nehogy a nyomás kivigye. Azt mondta, hogy lehet, hogy lőni fognak, de ne féljünk. Lőttek Bojt elől vagy 3-4 gránátot. Nagyon hangos volt. A Kolozsvári utca házainak a kertjében német ágyúk sorakoztak. A fiatalok nem mertek előjönni a padlásokról, mert féltek az oroszoktól. A vasúti kocsik alja fából volt és a foglyok felfeszegették és kiszöktek. A létszámnak teljesnek kellett lennie és ezért civileket csaptak hozzá, és úgy vitték őket fogolynak.”
Balogh Sándorné
„1941-ben elvitték a férfiakat katonának. Miránk, asszonyokra maradt a munka. Mentünk aratni, csépelni. A falu határszéli, 1941-ben megnyitották a határt, édesapámmal néztük, amint a sorompó felnyílik a magyarok énekelve mentek át rajta. Szólt a Himnusz, éljeneztek. Édesapám fogta a kezemet és örömében sírt. A románok bosszúsan elvonultak, káromkodtak. A határ menti bunkereket a magyarok felrobbantották. Láttuk, miként bombázzák Váradot. Budapestről jöttek le az emberek a falura cserepiacot csinálni, mivel az otthonukat lebombázták. Jött a front és a németek kisebb bunkereket ástak a falun kívül. 1944. október 14-én egy szovjet zászlóalj bejött a faluba de a németek kiverték őket, túl a falu határán. Belőtték a templomtornyokat. Bujkáltunk bunkerekben, amiket a leventék ástak ki. Néhány gránátot be - belőttek a faluba. Az oroszok sok lányt megerőszakoltak, loptak. Bujkáltunk a tengeribe, padlásra, mert féltünk. A fiatal lányok nem is mertek az utcára menni, mert ott mindig katonák voltak. 1945. végétől jöttek haza a hadifoglyok. A vasútállomáson megálltak a szerelvények, és ha egy vagonból hiányzott kb. 3-4 ember akkor civileket tettek a vagonba. Az oroszok rengeteg nőt elvittek innen a faluból és a környékről.”
Városunkban több emlékhely is őrzi azoknak a katonáknak az emlékét, akik itt estek el. A magyar hősi emlékművön található azok neve, akik Biharkeresztesről indultak a frontra, de soha nem tértek vissza onnan. Az orosz katonák sírhelye is nem messze tőlük áll, élő családtagjaik néhány éve meglátogatták a helyet. Német katonák is vannak eltemetve temetőnkbe. Elmondások alapján próbáltam a sírhelyet megkeresni és lefotózni. Mindegy a nemzetiségük – eltemetve a földben vannak –, ők egy szörnyű háború áldozatai.
A történet folytatása
|